A NEMZETI ÉRTÉK ADATAI

1. A nemzeti érték megnevezése:
Solti Károly dal- és nótaénekesi tevékenysége

2. A nemzeti érték szakterületenkénti kategóriák szerinti besorolása:
Kulturális örökség, Solti Károly életműve

3. A nemzeti érték fellelhetőségének helye:
-

4. Értéktár megnevezése, amelybe a nemzeti érték felvételét kezdeményezik:
Kiskunfélegyházi Értéktár

5. A nemzeti érték rövid, szöveges bemutatása, egyedi jellemzőinek és történetének leírása:

Solti Károly énekművész, magyar nótaénekes Kiskunfélegyházán 1910. április 27-én látta meg a napvilágot Saiber Károly néven. Édesapja ismert asztalosmester, a Petőfi Daloskör meghatározó énekese, a város köztiszteletben álló személye volt. Fiát is asztalosnak szánta, aki ugyan kitanulta édesapjánál az asztalosmesterséget, s évekig dolgozott is a szakmában, de ennél többre vágyott. Őt az éneklés jobban vonzotta a gyalupadnál. Csiszolta, tökéletesítette hangját, állandóan énekelt. A város leghíresebb ügyvédje, dr. Selyem Gábor figyelt fel a fiú kivételes hangjára, levelet írt a rádióba, hogy hallgassák meg. A próbaéneklés azonban nem váltotta be a reményeket, de ez az első kudarc nem keserítette el. Énekelt, zongorázott, dobolt az iskola zenekarában.

1937-ben, édesanyja halála után Salgótarjánba ment, itt asztalosként dolgozott, s közben tagja lett az acélgyárban működő színjátszó csoportnak, dalárdának, tánczenekarnak. Dobolt és énekelt.

A kiugrásra újabb alkalom kínálkozott: 1940-ben a Magyar Zeneszó nótaénekes-kutató versenyen első helyezést ért el. Akkor még ugyan szerződést nem kap, de 1941-ben a salgótarjáni NB I-es futballcsapat edzője, Berki Károly bemutatta Tihaméri Károlynak, a Szeifert Kávéház tulajdonosának. A próbaéneklés után szerződést kap, Budapestre kerül, s ezzel megindul zenei pályafutása. A kávéházban vendégként többször jelenlévő dr. Lacskovics János orgonaművész, a Magyar Rádió Zenei Osztályának vezetője felfigyelt a fiatal tehetségre, kivételes hangjára, s alig két hónap múlva, március 24-én túl van az első rádiófelvételen.

Ez időtájt változtatta nevét dr. Molnár Imre professzor javaslatára Saiberről Soltira, mert mint, mondta „…magyar nótához magyar név kell.”

Több nótaénekes-versenyt nyert meg, a rádióban haláláig negyvenórányi felvétele gyűlt össze. Állandó szerződései voltak kávéházakhoz, így többek között énekelt az Emkében és a Pannoniában is.

1946 és 1953 között kis híján kettétörik a felfelé ívelő nótaénekesi pályája, mert a hatalom felkérése ellenére sem volt hajlandó mozgalmi dalokat énekelni:

„Magyar nótaénekes vagyok, ezt énekeltem eddig, s ezt fogom énekelni ezután is.” Hosszú ideig csak vendéglátó helyeken énekelhetett. A tiltás után bejárta az ország minden táját, majd Európa országait. Legnagyobb sikereit a tengerentúli magyarok között aratta. Ő volt a magyar nóta utazó nagykövete.

E mellett ezer szállal kötődött szülővárosához, gyakran látogatott haza, rendszeres szereplője volt az Arany Páva Étteremnek, a hajdani Rózsakertnek, a Csillag Vendéglőnek, a Tiszti Klubnak. Sok rajongója, barátja volt. Szívesen adott dalesteket is a város nótaszerető közönségének.

Elsősorban mint dalénekes ért el nagy sikereket, de szívesen énekelt mást is. Erre álljon itt egy példa. 1950 február 13-án a Kapus Béla által alapított és vezetett Ifjúsági Vegyeskar első nyilvános hangversenyének vendégművészeként nagy átéléssel és sikerrel énekelte Verdi: Traviata című operájából az öreg Germont áriáját.

Templomi énekes is volt, hisz gyakran énekelt katolikus templomokban nagyobb ünnepeken. Élete szinte utolsó napjáig fellépett, még halála előtt is tengerentúli turnén vett részt Ausztráliában, melyet sikeresen fejezett be, de haza már betegen érkezett. 80. születésnapján halt meg.